The following H. G. Robert poems were published in the Óarany Tükrök anthology in 2004.
The Hungarian poetry anthology also included a CV of the author.
Publisher: Accordia
A Szeretet Halála
Tovatűnt a kacagás örökre,
s keserves sírás lépett a helyébe.
Nem játszottak együtt a gyerekek -
nem volt több fogócska, bújócska,
éneklés vagy akár ugróiskola.
Nem akadt több kedves mese:
Égígéro Paszuly vagy Óriás Répa;
Nem maradt semmi sem igazán,
minek csak a fele lett volna tréfa.
Üldögéltek a pici sámlikon,
s így néztek át az ablakon;
Csak vártak de hiába: nem
jött se a Nyuszi, se a Mikulás,
nem volt a régi a mosolygás.
Tovatűnt a szerelem örökre,
s összetört szívek égtek a helyébe.
Nem ábrándoztak együtt a párok -
nem volt több bókolás, pillantás,
forró tangó és muzsikálás.
Nem akadt több sóhajos éj:
holdfényes csók vagy romantika;
Nem maradt semmi sem igazán,
amit a szenvedély éltetett volna.
Mélabúsan ültek a padokon,
s így néztek át a tavaszon;
Csak vártak de hiába: nem
jött se a szikra, se Ámor nyila,
nem susogott a mámor hangja.
Tovatűnt a költészet örökre,
s halott múzsák daloltak helyette.
Nem vágyódtak szebbre a költők -
nem volt több rímelés, lélekkép,
ötlet és forradalmi életkép.
Nem akadt több igéző élet:
Petőfi, Nemes Nagy, Kosztolányi;
Nem maradt semmmi sem igazán,
miben gondolatot, értelmet látni.
Élettelen ültek a székeken,
s így néztek át az éveken;
Csak vártak, de hiába: nem
jött se az ihlet, se a rím varázsa,
nem lobbant a fantázia parazsa.
A Végítélet Lovasai
Vágtázó fehér ló,
Baljós hírmondó:
Lovasát dögvész kíséri,
Íjával áldozatait öli.
Vágtázó vörös ló,
Baljós hírmondó:
Lovasát háború kíséri,
Kardját a vér elönti.
Vágtázó fekete ló,
Baljós hírmondó:
Lovasát éhínség kíséri,
Üres mérlegét leejti.
Vágtázó hullaszínű ló,
Baljós hírmondó:
Lovasát a pokol kíséri,
Kaszája a halált rejti.
Háború
Hány áldozata lesz még a mészárlásnak,
a dübörgő lánctalpak végtelen hadának?
Hány anonim hang sikolya visszhangzik
majd a vérvörös lövésekben?
Hány embernek kell még sírva fakadnia,
a fájdalom és a gyász dalát dúdolnia?
Hány ártatlan gyerek vesszen még oda?
A történelmet együtt írjuk…
…hol a halandók Istenként döntenek:
Síró anyák, árva gyermekek,
összetört életek és nyomorék emberek.
A történelmet együtt írjuk…
…s mégis csak a másikat hibáztatjuk!
De vajon lesz-e harmónia és béke?
Vagy csak világvége???
Hullócsillagok
Miért mennek el melleted?
Miért fordítják el fejüket?
S így te megfáradt arcod,
a búnak karjába hajtod…
Van aki erre végre megáll,
s van aki csak megbámul,
de aztán mégis elfordul…
emléked lassan elhalványul.
Mitől hullik sebesen csillagod?
Magányos az utcán a hajnalod?
A hidegben megéled s eléred,
hogy melegen tart reményed???
Mi volt az mi ide juttatott?
Arcod hány ütést kaphatott?
Bizony aprók a változások,
s sokáig tart az áltatásod…
Én is lehetnék a helyedbe,
hajlék nélkül, a földön fekve,
a bánatomra rádöbbenve…
segítség hiányától szenvedve.
Mitől hullik sebesen csillagunk?
Fel tudunk-e kelni, ha akarunk?
Odafigyelünk igazán a másikra,
mikor szüksége van a támaszra?
Miért?!
Miért válik köddé minden gyerekkori álom?
Miért ér a végéhez vonatunk egy állomáson?
Miért mondják mindig, hogy ne nézz vissza,
hogy tartsd a fejedet büszkén a magasba?
Ne kérdezd, hogy miért, mert az élet rövid;
S mire rájössz erre, a múló ősz hulló falevele
deres koronád egyetlen emléke.
Miért mondják mindig, nem bántam semmit?
Miért köszönjem meg a múlt vesztes kegyeit?
Miért várjuk a megoldást valaki más kezéből,
hogy a remény hozzon csodát a semmiből?
Ne kérdezd, hogy miért, mert az élet rövid;
A hazugságból az igazságot szövik s így
könnyen követjük a hitünk.
Miért esünk újra s újra a saját csapdánkba?
Miért foglaljuk az álszentek neveit imákba?
Miért követjük vakon a többség véleményét,
hogy az egyéniség elveszítse igaz értékét?
Ne kérdezd hát „miért?”, mert az élet rövid;
Pillanatok alatt darabjaira törik, s a vége
olyan nehéz akár a kezdete.
