
The H. G. Robert poem, Ifjú Költő was published in the A hajnal kikötői anthology in 2010.
The Hungarian poetry anthology also included a short bio of the author.
Publisher: Accordia
Ifjú Költő
Előszó:
Arany János után szabadon,
Megírtam balladám e hideg hajnalon.
Fikció s édes-bús emlékek
Forgatták pennámat ekképpen:
Az ifjú költő az írógépén
Balladáit csak egyre írja;
Fekete rímeit, bús rímeit
A magánya megfojtja.
Ó! Istenem, vigyél haza!
Írók jönnek, írók mennek,
Mind megkérdik: „Mit ír kelmed?”.
„Csitt, te, csitt, te! mert elfelejtem
Azt a rímet, ezt a verset.”
Ó! Istenem, vigyél haza!
Csörögnek a telefonok:
„Ifjú költő, hazajössz-e?”.
„Barátaim, hát hogyne mennék!
Bár ne lennék ilyen messze!”
Ó! Istenem, vigyél haza!
Jön a család: „Költő fiam,
Magyarországra gyere mostan!”.
„Jaj, édesanyám, hogy mehetnék,
Míg e verset meg nem írtam?”.
Ó! Istenem, vigyél haza!
Sötét a szoba: egy gyertya
Pislákol az íróasztalon;
Viaszában lassan megfullad,
Míg a költő ír e hajnalon.
Ó! Istenem, vigyél haza!
Szegény költő naphosszanta
Néz a gondolataival szembe;
Néz merően, de mindhiába, hisz
A keserű múltját nem feledi.
Ó! Istenem, vigyél haza!
Pennáját kardként forgatja,
Szavaival élesen vág;
Napkeltétől napgyugtáig
Ars poeticája a világ.
Ó! Istenem, vigyél haza!
Ím azonban, időtelve,
Fakó arca megöregszik:
A papírtenger térdéig ér,
Se nem eszik, se nem alszik.
Ó! Istenem, vigyél haza!
A tintája lassan elfogy,
Így öltözetét rendbe hozza,
Fekete szakállát borotválja,
Szöghaját is megsimítja.
Ó! Istenem, vigyél haza!
Boltba indul tintát venni,
Egy napégette nyári napon;
Az utcán a népek kérdik:
„Hány szó van már a lapon?”.
Ó! Istenem, vigyél haza!
Hogy belép a papírboltba,
Szánalommal néznek őrá;
Ám az arcán mosoly oson,
Hátha odalépnek őhozzá.
Ó! Istenem, vigyél haza!
„Uram, mit adhatok néked?
Megint tinta, megint papír
Kéne, hogy felfrissítse a
Meszes költői elmédet?”
Ó! Istenem, vigyél haza!
„Évek óta ide járkál,
Ahelyett, hogy menne haza;
Se egy könyve, se egy verse
Nem jelenik meg itt soha.”
Ó! Istenem, vigyél haza!
Körültekint az ifjú költő,
Kifizeti a tintát s a lapot;
Kalapját billentve kilép az ajtón,
Higgyék csak, hogy megbomlott.
Ó! Istenem, vigyél haza!
Hallja a hangjukat, érti a szót,
A szó oly visszásnak tetszik;
Az világos csak, hogy őt
A boltba többé nem eresztik.
Ó! Istenem, vigyél haza!
Nosza írni, kezd hazamenni,
De merre is, hol van a „haza”?
Amerikában egy számkivetett,
Magyarországon sincs nyugta.
Ó! Istenem, vigyél haza!
Padra ül egy fűzfa alatt,
A tintát nyitja, a tollát mártja;
Forog vele a nagy világ,
A sok emlék, a sok hibája.
Ó! Istenem, vigyél haza!
„Írni, írni, meg nem állni,
Ki kell adni az új könyvem!
Jaj, ha félbemaradna,
Hova kéne akkor lennem?”
Ó! Istenem, vigyél haza!
Összenéznek a parkban a népek,
S látják a költő táskás szemét;
Csendesség van. Hallgat a száj.
Csupán a tolla suttogja nevét.
Ó! Istenem, vigyél haza!
„Eredj haza, ifjú költő!
Írd meg azt, mi a bút feledteti;
Isten adjon erőt a könyvhöz,
Ami a gyerekeinket nevelheti.”
Ó! Istenem, vigyél haza!
S a költő az írógépén
A balladáit újra írja;
Fekete rímeit, bús rímeit,
A magánya mind megfojtja.
Ó! Istenem, vigyél haza!
Mert hiába kész a könyv már,
Mégsem pakol, nem megy haza.
Az ifjú költő már nem ifjú,
S mégis a fűzfa alatt ír egymaga.
Ó! Istenem, vigyél haza!
Virradattól késő estig
Ül a padon, kint a parkban.
Hideg csípi remegő kezét,
Piros orrát, kopasz fejét.
Ó! Istenem, vigyél haza!
Holdvilágos éjjelenkint
Az írógépe csattogása
Visszhangzik az utcákon,
Akár a pletykák suttogása.
Ó! Istenem, vigyél haza!
És ez így megy évről évre,
Tinta nélkül s papír nélkül;
Egyik sor a másik után,
Amíg az ujja be nem kékül.
Ó! Istenem, vigyél haza!
Se a család, se egy barát
Nem bírja megállítani őt;
Hangokat hall az öreg költő,
S újraírja az új esztendőt.
Ó! Istenem, vigyél haza!

