A magány oly sok kabátjába bújtam már, – amit mindannyian egyszer-egyszer magunkra öltünk ha az élet ridegsége úgy hozza – de a legtöbbször továbbálltam, hisz nemcsak mi és a körülöttünk lévő világ változik, hanem az egyedüllétünk szabályai és helyzetei is. Sokszor nem abban a jól megszerkesztett formában tűnik fel, ahogy gondoljuk…
Mindannyiunk érezte már magát egyedül, még akkor is, ha körülöttünk sokan is voltak. Mintha nem tartoztunk volna igazán közéjük, mintha nem is érdekelte volna őket az, ha esetleg nem azt válaszoltuk a méltán érdeklődő, ám annál nagyobb színjátszási kézséggel megformált „Hogy vagy?” kérdésükre, hogy „Jól”. Sőt, néha kívülről szemlélve a beszélgetéseiket és a feltörő nevetésüket, szinte kiakartunk törni az unalomból, amit a társaságuk nyújtott. Persze a meg nem értettség, úgyszintén a magány egyik formája… Mindig olyanok után kutatunk, akikkel azonosulni tudunk, akikkel ki tudjuk rajzolni a barátság betűit.
Így nap mint nap a város kaotikus és elképesztő sebességgel gyorsuló élet- és lélekképeit fürkészem. Metróra szállok, bámulok és úgy érzem céltalanul száguldok. A hangok a zajokkal keverednek – akár a mai zenékben – és ha mégis szünet szakítja meg a léptek, a mobiltelefonok vagy a suttogások hangszimfóniáját, nem tart sokáig mert egy kisgyerek sírása töri meg újra a csendet.
Mindenki rohan, mindenki tapos, mindenkit vár valaki és mindenki vár valakire, kivéve a megcsömörlött idős hölgyek ülnek fehér koronájukkal nyugodtan és bámészkodnak, akárcsak én… ha rajtuk felejtem a tekintetem, mosolyukból végtelen kedvesség és őszinteség árad, pont olyan mint amilyenre mindannyian vágyunk.
Ideges üzletemberek feszengenek öltönyeikben, míg naplójukba próbálnak még egy tárgyalásnak helyet szorítani, és hiú, kosztümös hölgyek nézegetik magukat az ablakok fényében. Olcsó parfüm keveredik a friss péksütemény illatával, a párás és olykor már-már fojtó levegőben. Vannak akik pletykát suttognak a mellettük állóról a barátjuk fülébe, míg mások a menetidő pár percét is arra használják fel, hogy újságot olvassanak, legyen az a sajátjuk, vagy akár a másiké…
Fáradt és karikás szemű diákok – kiknek festett hajuk bezselézésére még akadt idejük, de a házi feladat másolásának befejezésére már nem – gyújtanak rá egy-egy cigarettára, mert számukra semmi sem tilos. Persze, a kép nem lenne teljes egy fiatal szerelmespár nélkül, akikről nem lehet eldönteni, hogy öltözékük, vagy netán éppen öltözetlenségük botránkoztatja meg jobban a közvéleményt, amíg két megálló között egymásra mászva már majdnem az egész nyolcadikos biológia anyagot átismétlik…
Mire körbenézek, rájövök, hogy mennyire nem tartozok sehova és mennyire egyedül vagyok még mindig… de még mielőtt túl sokáig gondolkodnék ezen, az ajtók kinyílnak és az emberek, akár az állatok a hajtóvadászaton, egymásra lépve és egymást taposva rohannak kifelé… komolyan mondom, mintha a Discovery Channel valamelyik David Attenborough által, a vadonban készített munkájába nyernék bepillantást.
Csak özönlenek kifelé és kiabálnak az emberek, mintha újra süllyedne a Titanic…
Én csak állok és várok, míg kijutok a levegőre. Melankólikusan sétálok, míg a múltból ébredező emlékek satírozzák a társtalan lelkemet. De hát ez is csak egy újabb nap, amikor munkába kell menni, enni kell és tenni a dolgom, mint bárki másnak. Viszont egy érzés, akár egy dallam, a fülembe cseng minden percben: „Itt az ideje, hogy megmoccanjak, elinduljak, hisz minden kezdet egy újabb élet…”
